Tehát, szóval, izé. Jaj ne, nem éssel kezdtem...de mindegy, még folytathatom azzal. Azaz kezdhetem is azzal. Na, térjünk a lényegre. Szóval a rozmárok kommunikációs szokásai sokkal fejlettebbek, mint azt a 21. század biológiában viszonylag járatlan átlagembere gondolná. Vagyis izé... Igazából nem volt is netem az utóbbi napokban, újfent. Ráadásul valaki, aki nagoyn szeret, és azt akarta, hogy kevesebb perc hulljon ki a kezemből a számítógép előtt foglalatoskodva, feltörte nemes, szent és sérthetetlennek hitt msn regisztrációmat. Ami még hagyján, de én ezért töröltem a gépről, nem is egyszer, mert azt hittem a géppel, vagy a programmal van baj. De lássuk be, megérdemeltem, mert egyrészt túl sokat vakarászom a billentyűket, másrészt még mindig hülye vagoyk az informatikához. Ezért büntetést érdemlek, mert túl sokat használom ahhoz, hogy megengedhessem magamnak ezt az arcátlanságot. 

Úgyhogy, most várom hogy 76-an felvegyenek, addig unatkozom. :) Bár mivel többségüket lerázom, nem hiszem hogy keresnek, sőt azt sem, hogy emiatt össze fog törni a pici szivem.

Viszont, már két hete és egy napja, hogy nem láttam azt akit szeretek, emellett hat napja hogy nem is beszélek vele. Nekem ez soknak számít. Ehhez képest élek, és valamiért jó kedvem is van. Fasza lenne tudni, miért, akkor mindig szívnám, vagy árúsítanám. Vagy lőném, nem tudom milyen természetű eme varázslat. A lényeg hogy hat: élek, vidám vagyok, szuicid hajlamaim viszonylag kis mértékű önkárosításra korlátozódnak. (Még a Tokio Hotel hallgatásnál sem tartok, úgyhogy nem kell aggódni.) Viszont a házi piercingek száma nulláról egyre nőtt, vártlan sebességgel. Ezen kívűl, a nethiány, másik, legkedvesebb és legédesebb függőségem hiánya, plusz a háziőrizet a H1N1 miatt, sok egyéb érdekes tünetet produkált. Amiket nevezhetünk rajzoknak, gyöngycsipkekesztyűnek, szüleimmel való, úgynevezett "beszélgetésnek" és rendnek a szobában. Pedig csak egy hete vagoyk itthon. Bravoo. 

Emellett unalmamban sétálgattam egyedül, élvezve a természet társaságát. Ősz van, aminél rosszabb nem is lehetne, hiszen utálom ezt az elmúlás-vég-végzet-jódolgok-vége- rosszak-kezdődnek-hangulatot. De azért szép volt, és segített elfogadni, hogy valami jó elmúlt, vége van, és rosszak kezdődnek helyette. Annyira nem is rosszak, és annyira nem is kell elkeserednem. (Amúgy jó, hogy itt vígasztalgatom magam...bár igazából csak a nyugalmam igyekszem megosztani, túl sok ez így nekem. Talán még mielőtt megszülettem, akkor volt ennyi nyugalmam, és tisztánlátásom utoljára.) 

Minden megtörténhet, és az ellenkezője is, semmi nincs veszve, és semmi sem biztos. Csak élvezni kellene a pillanatot, és közben figyelni, hogy mindig építő jellegű tevékenységekbe follyak bele...mondjuk ez nem épp egyszerű.

Mint ahogy az sem, hogy értelmes gondolatokkal nyilvánuljak meg, miután egy egész hetet töltöttem egyedül az apámmal. A megőrülés nyugalma ez talán. :) VAgy talán nem. És (!!!SIKER) bocs mindenkitől ezért a bejegyzésért, mert értelmetlen és szar, de ilyen az élet...és most a Tiéd, kedves olvasó, legalább két perccel kevesebb értelmes és értékes pillanatot fog tartalmazni. MUHAHA.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.