Ez most egy különösen hosszú bejegyzés lesz, értékelni nem az én sorom, sokkal inkább a Tiétek, kedves unatkozó koczka barátaim. Rég említettem, hogy pár álmomat leírtam, és ezekről kérnék véleményt ma. Vagyis egyről, amit hosszú idő után végre legépeltem.*pirul*

Hatalom a semmi felett

 Az idő valahol a délután és a koraeste között lebegett. A házak falát még arannyal festették meg a lemenő nap utolsó sugarai. Másként, mint azt Thamir valaha látta. *Már csak ezért is megérte.* gondolta. A látvány valami szomorú elégedettséget csalt a lelkébe.Ahogy közeledett, szinte érezte az élet pezsgését tagjaiban, mint még soha. Sajnálattal gondolt rá, hogy nem tart már sokáig, de tudta célja fontosabb annál, hogy a jövő ígéretei, vágyai eltérítsék.

 Egész életében mást sem látott, mint a Hatalmak által hátrahagyott pusztaságot. Az egész világ egy végeláthatatlan sivatag volt számára, változatlan, monoton, és örök. A távolságok szinte áthidalhatatlannak látszottak, hiszen két falu, vagy város között nem maradt más, csak élettelen por.

 Tudta jól, hogy ez nem volt mindig így. A mesék, amelyeket kisgyermekként hallott, nem egy üres világ történetei voltak. Hanem egy csodavilágé. Kezdetben azt hitte, mindez csak kitaláció. Számtalan könyvük akadt, neki szinte értelmezhetetlen képekkel: erdők, tengerek, állatok fényképeivel. Pont olyanok, mint anyja történeteiben. Amikor először rákérdezett, szülei csak komor pillantást váltottak, és bár nagoyn fiatal volt, maga sem tudta hány éves, megrendítette amit a szemükben látott. Már nem is akarta tudni, mi okozhat ekkora fájdalmat nekik. De persze később megtudta a történetet, az utolsó részletig, amit egy kívülálló tudhatott.

 Talán a mindennek kezdete, és a kisgyerek tétova kérdése között háromszáz év is eltelt. Az emberek már addigra felismerték, hogy az energiaforrásaik kimerülőben vannak, és a küszöbön álló katasztrófa elől csak egy csoda, vagy egy őrült ötlet mentheti meg őket. Már abban az időben is több őrült volt, mint varázsló. Sok mindennel próbálkoztak, minden nagyobb hatalom kutatói, tudósai. Persze akkor még a probléma csak gyászos fekete napként lebegett az ijedt báránykák feje felett. A káosz csak akkor szabadult el, amikor a lehetséges jövő lassan jelenné szilárdult. Természetes volt tehát, hogy az emberiség kapva kapott az egyetlen lehetőség után. Bármi is legyen az a lehetőség. Persze, akkor talán még nem is voltak tisztábban azzal, milyen folyamatokat indítottak el.

 Egy jóindulatú, kedves fizikus valahol elvont játékai közben ráébredt valamire. Talán épp arra próbált rájönni, mit reggelizett, és hol a szemüvege, amikor eszébe jutott a nagy ötlet. Lényegtelen is hogy történt (ráadásul én nem is tudnám elmagyarázni, mert nem értek a fizikához, mert csak álmodtam. (a szerk.)) , hiszen mindent megváltoztatott. A szerencsétlen szerencsés megtalálta azt a csatornát valahol az étert átszelő finom rezgések között, ami a növények életenergiáit befolyásolta. Eleinte csak kaktuszok látványosan gyors növekedésével szórakoztatta magát, és az érdeklődőket, ám később rájött arra, hogy ezek az energiák többre hivatottak cirkuszi mutatványoknál. Nem tartott sokáig, amíg rájött, ezen a csatornán nem csak leadhat, hanem gyűjthet is jeleket: energiát. Ez a felfedezés már nem maradt a tudományos magazinok hasábjainak rejtekében. Akár a vérszagot kapott ragadozó, úgy futottak be sorban az érdeklődők, és nem utolsó sorban a szponzorok. A reményt látták ebben az energiában, az utolsó kiutat. Nem tartott sokáig, hogy egy egész kutatási csoportot szervezzenek a fickó mögé-az pedig még kevesebb időt vett igénybe, hogy meginduljon a marakodás az új technológiáért. Jobbára még használhatatlan volt az ötlet, amikor már hadititokként kezelték. Lényeg a lényeg: érdemeiért a fizikust örök hallgatásra bírták, és az új energiaforrás egy csoport birtokába került. Senki nem tudta, kik ők pontosan: arcukat és nevüket titkolták.Az emberek "Hatalmakként" emlegették őket. Egy utolsó lélegzet reményével valóban hatalmuk volt a fuldoklók felett.

 De ők sem tudtak mindent ezen erő természetéről. Kezelhetetlenebb, és hatalmasabb volt náluk is. Megépítették a "Buborék" nevezetű alkotást: ide vezették a hajdanvolt fizikus utolsó tanácsai szerint az éltető erőt. Innen építették ki hálózatukat, minden fontosabb várost ellátva. Ott a hálózat tovább bomlott: mint az erek az emberi testben. Végül a vér mindenhová eljutott. Lassan hozzáidomult az emberi életvitel is: minden hajtóanyag, és energia helyébe lépett ez az új forrás. Ami kifogyhatatlannak tetszett.

 Ám az élet vérkeringését nem csapolhatták le következmények nélkül: lassan az erdők elenyésztek, a bokrok megsárgultak, levelüket vesztették, ágaik elporladtak, és nem maradt más, élettelen anyag.

 Így ugyan mindenre volt energia, amire az emberek szántak, de a környező világ egyszerűen megszűnt. A növények pusztulása az állatokét is maga után vonta. Minden kiürült: maradt az ember, és a semmi.

A semmit nem nagyon lehetett két csoportra osztani, de az embereket igen: akinek megfelelt így az élet, és akinek nem. Thamir a második csoportba tartozott, és nem volt egyedül: a lázadók közé tartozott, és bár családja békében élt egy kényelmes felhőkarcolóban valahol a porkontinens szivében, ő maga titokban az ellenállást kereste. Aztán megtalálta: nem akart szüleire és húgára veszélyt hozni, ezért szó nélkül, titokban távozott.

 Most nagyjából huszonöt éves körül lehetett, és igen közel járt. Közel, hogy elhozza azt a jövőt, amit mindig is szeretett volna.

 Barna hajában érezte azt a szelet, ami csak a Buborék körül lengedezett, a tájra hintve az élet aranyporát. Itt a rejtett erő ki-kitört: a vagyonosabbak csinos kis kertes házai között fák sarjadtak, a fű zöldebb volt, mint hogy az az emberi szemnek kellemes volna. Az energia csak arra várt, hogy felszakíthassa az anyag semleges burkát. Ez az az érzés Thamirban az épület közeledtével csak egyre erősödött: szinte érezte ahogy a föld lüktet a lábai alatt. Az arany fény csak egyre erősödött, a szemhatár felé közeledve nem fordult vörösbe, mint amikor a sivatag végtelenségével olvadt össze: csak a fehér fény váltott sárgásba, aztán sötétaranyba. A fény végigfolyt a csendes utcákon, végig a fákon, a nyugodt kerítéseken, amiket látszott, hogy nem tolvaj távoltartására, sokkal inkább a kisvárosi hatás elérése érdekében építettek a régi időkbe vágyók. Hősünk arra gondolt, hogy az itt élők gyerekeinek még megadatott az a gyerekkor, amit hugával csak a könyvekből, filmekből ismerhettek meg. Biciklizés az úton, várjáték, számháború, faház az erdőben, foci a parkban: mind csak egy regény titokzatos világának tetszett, ami a lapokon született, és csak az olvasók képzeletében él tovább. Az ő játékaik a gépek, néhanapján a nézelődés a felhőkarcoló tetőteréből, vagy az erkélyről: lent a sokaság, mint a hangyák abban a régi természetfilmben.A természet nekik olyan volt, mint a Hold: hallottak róla, tudták, mi az, képeken látták, de sosem volt az életük része.

Most azzá teheti, ha nem is a saját élete részévé. A gond ugyanis nem az erőforrás kiaknázásában rejlett: hanem abban, hogy az emberek nem ismertek megalkuvást. Házaik fényűzőek, járműveik hatalmas fogyasztásúak, életük az energiára utalva. Az új forrást mérhetetlenül kihasználták, minden cseppjét saját céljaikra szánták, mit sem törődve ezen erő eredeti szerepével. Mindent a Buborékba gyűjtöttek, de onnan már nem osztottak vissza az ember által lakatlan vidékeknek. A Hatalmasok ezen nem akartak változtatni, így a probléma megoldását a lázadók a Buborék megsemmisítésében látták. A megoldás elég egyszerű volt, az "erőmű" felépítése kínálta a megoldást: vékonynak tetsző oszlopon, ami a kezelőegységeket rejtette, és a személyzetnek adott szállást, hatalmas üvegbuborék csücsült, melyet fém váz erősített. Valójában nem üveg volt, de a nyers erő úgy sütött rajta keresztül, mintha a fém teljesen egyedül tartaná börtönben a természet vérét.Tehát a lázadók az tartóoszlop közepén kívántak robbantani.

Thamir mézszínű szemébe még utoljára beleragyogott a nap. határozottan lépdelt tovább a célja felé: sötétedésig pont eljutattja a Buborék vékony gólyalábához a bombát.

***

*Akár egy fölre ejtett tojás, tört szét: a héj darabkáiból esőerdők, évszázados fenyők búrjánzottak elő egy szempillantás alatt. Az élet szétáradt, kitöltve az ürességet.*

***

Fákk, többször semmiképp nem olvasom át.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.