Na, ez sikerült. Valamennyire: Egyáltalán nem olyan, amit szépnek látok, de ennél több energiát nem pazarlok rá. Még meg kell rajzolnom az óvónéninek az őszi erdőt, különben nem kapok holnap csokit, se matricát. Nagyon hajtok rá.

De azért még van kedvem írni. Például arról, hogy milyen furcsa, hogy az emberek (akarva vagy akaratlanul) rendszerezik, kategorizálják az érzelmeiket. Általában hibásan. Van olyan, akit csak gyűlölsz, vagy csak szeretsz? Vagy épp, a barátság. Mindenkinek mást jelent, és amég nem nézel az illetőbe, nem láthatod. Sőt, még azután sem. Mert mindenki más mélységekben éli meg, és ami neked fájdalom, vagy szerelem, vagy szeretet-neki épp hogy a felszínt karcolja. Máskor olyan emberekkel találkozok, akiket egyszerűen nem értek. Alig ismerem, és segít. Lenne oka a gyűlöletre. De mégsem árt, pedig megtehetné. Magamat ismerve nem bíznék benne, de őt ismerve igen.

Nem érthető, de ennél többet nem tehetek. hidd el fejben még jól hangzott. A lényeg mindenesetre az, hogy mindenki másképp fogja fel a világot, és benne önmagát. Ezért ha te elhelyezed őket a magadéban, biztos, hogy tévedni fogsz. Talán megértheted, kiismerheted őket, és a saját rendszerüket, világukat. Talán nem is kéne törekedni rá, hogy tudj bármit is. Akkor legalább nem tévedsz.

Talán a leg szemléletesebb példa az én lebegésemre a következő gondolat: Tegyük fel, hogy amit te pirosnak látsz, az másnak a kék. Más kéknek látja az almát, a pipacsot. A kék színt egész életében mindenki pirosnak hívta, ezért ő is annak nevezi. Honnan tudod, hogy nem így van?

Na én így vagyok mások érzelmeivel, és úgy veszem észre mások is az enyémekkel. Az is lehet, hogy igazuk van, és tényleg kék. De én nem hiszem.

És (bár tudom, tudom jól hogy nem kezdhetem ezzel a szóval!) ekkor jöttem rá, hogy teljesen felesleges az érzelmekkel foglalkozni, kimutatni őket, megosztani őket másokkal. Nekünk szólnak, a mi saját jelrendszerünk. Talán jobb ha nem okozunk velük kavarodsát, és csak szép csendben, belül megéljük őket. Emlékezünk, felejtünk. De néha jó kimutatni őket, mondjuk egy ilyen helyen. Ahol nem furdalgat a lelkiismeret, hogy "kifelé" érzek, másoknak, mint sok fiatal, akik szeretnek fürdőzni a szenvedésükben, vagy a szerelmükben. Sosem értettem, de azt hiszem ebből merítenek energiát. De ezzel kiszolgáltatják magukat, aztán később az érzelem kihül, ha nem élik meg mélységeiben, csak "magasságaiban"...Amikor ezt egy jó barátom (vagy inkább segítő ismerősöm... bár büszke lennék egy ilyen ember barátságára) mondta nekem, nem hittem benne, de tévedtem. Sokszor élek ezzel az alkotmányos jogommal.

Hogy blog jelleget adjak ennek az irománynak: ma hét órám volt, és elfáradtam. Bár, az utolsó órai munkám egy A4-es lap, ami a feléig van írva angol, sátánista feelinges szövegekkel, méghozzá úgy, hogy minden egyes betűt egy tűvel szúrtam a lapba. Blackmetalra tetováltam a társadalomismeret füzetem, ha úgy tetszik. Valahogy illett a képbe, bár nem vonzódom az ilyen céltalan dolgokhoz többé. hogy mi lenne jó cél? Lenne tippem, de azért szeretném tudni...

Szeretem a monti pálytont.

Ha nincs vesztenivalód, az élet értelmetlen...és szép. Szerintem legalábbis.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.