Na, tegnap leszedtem a photoshoppot. Ezeket csináltam vele. Majd még mást is fogok, azt hiszem. Íme:

Azon gondolkoztam, vajon mi alól ment fel a tudatlanság. Ki a rosszabb ember, aki nem tudja, hogy rossz amit tesz, ezért könnyen követ el egy súlyos hibát, vagy az, aki tudja, hogy helytelen amit csinál, mert közelebb van az igazsághoz, ám annak dacára elköveti? Egyáltalán, valaki, aki a számomra igazság nevű elvek csoportja szerint óhajtja élni az életét, meg tud maradni ebben a világban? Ha igen, szerintem minden bizonnyal szörnyűnek érzi magát. Ez az élet mindenkire olyan dolgokat kényszerít, amit könnyebb csukott szemmel átvészelni. 

Most épp azon gondolkozom, hogy én nyitott szemmel járjak-e, vállalva azt a terhet, hogy így látom a világot, vagy csukjam be, és álmodjak tovább?

Szavazatokat a 06-20-45-22-767-es számra várom, (+áfa)...

Na de komolyabbra fordítva a szót, érdemes úgy élni, hogy bezárkózol a magad világába, és aszerint élsz, abban esetleg boldogan? Vagy ha felismerted, hogy az élet azért több ennél, kötelességed eszerint is élni? 

Nem nagyon találok rá választ, mert amikor nem vagyok elég erős, akkor igencsak kellemetlenül érint a világ létezése ebben a formában. Ezt úgy értem, hogy nem szeretem, ha nem hazudhatok magamnak egy szebbet.

Egyébként ma voltam orvosnál, rétest reggeliztem, aztán hazajöttem.

Ez most egy különösen hosszú bejegyzés lesz, értékelni nem az én sorom, sokkal inkább a Tiétek, kedves unatkozó koczka barátaim. Rég említettem, hogy pár álmomat leírtam, és ezekről kérnék véleményt ma. Vagyis egyről, amit hosszú idő után végre legépeltem.*pirul*

Hatalom a semmi felett

 Az idő valahol a délután és a koraeste között lebegett. A házak falát még arannyal festették meg a lemenő nap utolsó sugarai. Másként, mint azt Thamir valaha látta. *Már csak ezért is megérte.* gondolta. A látvány valami szomorú elégedettséget csalt a lelkébe.Ahogy közeledett, szinte érezte az élet pezsgését tagjaiban, mint még soha. Sajnálattal gondolt rá, hogy nem tart már sokáig, de tudta célja fontosabb annál, hogy a jövő ígéretei, vágyai eltérítsék.

 Egész életében mást sem látott, mint a Hatalmak által hátrahagyott pusztaságot. Az egész világ egy végeláthatatlan sivatag volt számára, változatlan, monoton, és örök. A távolságok szinte áthidalhatatlannak látszottak, hiszen két falu, vagy város között nem maradt más, csak élettelen por.

 Tudta jól, hogy ez nem volt mindig így. A mesék, amelyeket kisgyermekként hallott, nem egy üres világ történetei voltak. Hanem egy csodavilágé. Kezdetben azt hitte, mindez csak kitaláció. Számtalan könyvük akadt, neki szinte értelmezhetetlen képekkel: erdők, tengerek, állatok fényképeivel. Pont olyanok, mint anyja történeteiben. Amikor először rákérdezett, szülei csak komor pillantást váltottak, és bár nagoyn fiatal volt, maga sem tudta hány éves, megrendítette amit a szemükben látott. Már nem is akarta tudni, mi okozhat ekkora fájdalmat nekik. De persze később megtudta a történetet, az utolsó részletig, amit egy kívülálló tudhatott.

 Talán a mindennek kezdete, és a kisgyerek tétova kérdése között háromszáz év is eltelt. Az emberek már addigra felismerték, hogy az energiaforrásaik kimerülőben vannak, és a küszöbön álló katasztrófa elől csak egy csoda, vagy egy őrült ötlet mentheti meg őket. Már abban az időben is több őrült volt, mint varázsló. Sok mindennel próbálkoztak, minden nagyobb hatalom kutatói, tudósai. Persze akkor még a probléma csak gyászos fekete napként lebegett az ijedt báránykák feje felett. A káosz csak akkor szabadult el, amikor a lehetséges jövő lassan jelenné szilárdult. Természetes volt tehát, hogy az emberiség kapva kapott az egyetlen lehetőség után. Bármi is legyen az a lehetőség. Persze, akkor talán még nem is voltak tisztábban azzal, milyen folyamatokat indítottak el.

 Egy jóindulatú, kedves fizikus valahol elvont játékai közben ráébredt valamire. Talán épp arra próbált rájönni, mit reggelizett, és hol a szemüvege, amikor eszébe jutott a nagy ötlet. Lényegtelen is hogy történt (ráadásul én nem is tudnám elmagyarázni, mert nem értek a fizikához, mert csak álmodtam. (a szerk.)) , hiszen mindent megváltoztatott. A szerencsétlen szerencsés megtalálta azt a csatornát valahol az étert átszelő finom rezgések között, ami a növények életenergiáit befolyásolta. Eleinte csak kaktuszok látványosan gyors növekedésével szórakoztatta magát, és az érdeklődőket, ám később rájött arra, hogy ezek az energiák többre hivatottak cirkuszi mutatványoknál. Nem tartott sokáig, amíg rájött, ezen a csatornán nem csak leadhat, hanem gyűjthet is jeleket: energiát. Ez a felfedezés már nem maradt a tudományos magazinok hasábjainak rejtekében. Akár a vérszagot kapott ragadozó, úgy futottak be sorban az érdeklődők, és nem utolsó sorban a szponzorok. A reményt látták ebben az energiában, az utolsó kiutat. Nem tartott sokáig, hogy egy egész kutatási csoportot szervezzenek a fickó mögé-az pedig még kevesebb időt vett igénybe, hogy meginduljon a marakodás az új technológiáért. Jobbára még használhatatlan volt az ötlet, amikor már hadititokként kezelték. Lényeg a lényeg: érdemeiért a fizikust örök hallgatásra bírták, és az új energiaforrás egy csoport birtokába került. Senki nem tudta, kik ők pontosan: arcukat és nevüket titkolták.Az emberek "Hatalmakként" emlegették őket. Egy utolsó lélegzet reményével valóban hatalmuk volt a fuldoklók felett.

 De ők sem tudtak mindent ezen erő természetéről. Kezelhetetlenebb, és hatalmasabb volt náluk is. Megépítették a "Buborék" nevezetű alkotást: ide vezették a hajdanvolt fizikus utolsó tanácsai szerint az éltető erőt. Innen építették ki hálózatukat, minden fontosabb várost ellátva. Ott a hálózat tovább bomlott: mint az erek az emberi testben. Végül a vér mindenhová eljutott. Lassan hozzáidomult az emberi életvitel is: minden hajtóanyag, és energia helyébe lépett ez az új forrás. Ami kifogyhatatlannak tetszett.

 Ám az élet vérkeringését nem csapolhatták le következmények nélkül: lassan az erdők elenyésztek, a bokrok megsárgultak, levelüket vesztették, ágaik elporladtak, és nem maradt más, élettelen anyag.

 Így ugyan mindenre volt energia, amire az emberek szántak, de a környező világ egyszerűen megszűnt. A növények pusztulása az állatokét is maga után vonta. Minden kiürült: maradt az ember, és a semmi.

A semmit nem nagyon lehetett két csoportra osztani, de az embereket igen: akinek megfelelt így az élet, és akinek nem. Thamir a második csoportba tartozott, és nem volt egyedül: a lázadók közé tartozott, és bár családja békében élt egy kényelmes felhőkarcolóban valahol a porkontinens szivében, ő maga titokban az ellenállást kereste. Aztán megtalálta: nem akart szüleire és húgára veszélyt hozni, ezért szó nélkül, titokban távozott.

 Most nagyjából huszonöt éves körül lehetett, és igen közel járt. Közel, hogy elhozza azt a jövőt, amit mindig is szeretett volna.

 Barna hajában érezte azt a szelet, ami csak a Buborék körül lengedezett, a tájra hintve az élet aranyporát. Itt a rejtett erő ki-kitört: a vagyonosabbak csinos kis kertes házai között fák sarjadtak, a fű zöldebb volt, mint hogy az az emberi szemnek kellemes volna. Az energia csak arra várt, hogy felszakíthassa az anyag semleges burkát. Ez az az érzés Thamirban az épület közeledtével csak egyre erősödött: szinte érezte ahogy a föld lüktet a lábai alatt. Az arany fény csak egyre erősödött, a szemhatár felé közeledve nem fordult vörösbe, mint amikor a sivatag végtelenségével olvadt össze: csak a fehér fény váltott sárgásba, aztán sötétaranyba. A fény végigfolyt a csendes utcákon, végig a fákon, a nyugodt kerítéseken, amiket látszott, hogy nem tolvaj távoltartására, sokkal inkább a kisvárosi hatás elérése érdekében építettek a régi időkbe vágyók. Hősünk arra gondolt, hogy az itt élők gyerekeinek még megadatott az a gyerekkor, amit hugával csak a könyvekből, filmekből ismerhettek meg. Biciklizés az úton, várjáték, számháború, faház az erdőben, foci a parkban: mind csak egy regény titokzatos világának tetszett, ami a lapokon született, és csak az olvasók képzeletében él tovább. Az ő játékaik a gépek, néhanapján a nézelődés a felhőkarcoló tetőteréből, vagy az erkélyről: lent a sokaság, mint a hangyák abban a régi természetfilmben.A természet nekik olyan volt, mint a Hold: hallottak róla, tudták, mi az, képeken látták, de sosem volt az életük része.

Most azzá teheti, ha nem is a saját élete részévé. A gond ugyanis nem az erőforrás kiaknázásában rejlett: hanem abban, hogy az emberek nem ismertek megalkuvást. Házaik fényűzőek, járműveik hatalmas fogyasztásúak, életük az energiára utalva. Az új forrást mérhetetlenül kihasználták, minden cseppjét saját céljaikra szánták, mit sem törődve ezen erő eredeti szerepével. Mindent a Buborékba gyűjtöttek, de onnan már nem osztottak vissza az ember által lakatlan vidékeknek. A Hatalmasok ezen nem akartak változtatni, így a probléma megoldását a lázadók a Buborék megsemmisítésében látták. A megoldás elég egyszerű volt, az "erőmű" felépítése kínálta a megoldást: vékonynak tetsző oszlopon, ami a kezelőegységeket rejtette, és a személyzetnek adott szállást, hatalmas üvegbuborék csücsült, melyet fém váz erősített. Valójában nem üveg volt, de a nyers erő úgy sütött rajta keresztül, mintha a fém teljesen egyedül tartaná börtönben a természet vérét.Tehát a lázadók az tartóoszlop közepén kívántak robbantani.

Thamir mézszínű szemébe még utoljára beleragyogott a nap. határozottan lépdelt tovább a célja felé: sötétedésig pont eljutattja a Buborék vékony gólyalábához a bombát.

***

*Akár egy fölre ejtett tojás, tört szét: a héj darabkáiból esőerdők, évszázados fenyők búrjánzottak elő egy szempillantás alatt. Az élet szétáradt, kitöltve az ürességet.*

***

Fákk, többször semmiképp nem olvasom át.

Tanulok

Tanulásba kezdtem, bár nem a megszokott dolgokat, a megszokott módokon... De a lényeg, hogy tanulok. Hasznos, talán a leghasznosabb dolgokat, amiket el tudok képzelni. Gyakorlatilag egy beszélgetést képzelj el. A ritka fajtából. Iszonyú jó, mint valami elme táplálék, egészen frissitő. Nem a beszélgetőpartner miatt, hanem amiatt, amilyen én magam leszek tőle. Na, szóval ez egy pozitívum unalmas, elromlott kazánházakkal, ingadozó internettel, buta ösztönlényekkel teli szürke életem kis palettáján. 

Kedvencek összegzése, fontosabb állomások.

Első, örök kedvenc: Red Hot Chili Peppers. Anno nem tudom mi fogott meg ennyire bennük, talán az hogy jó zenét játszanak. Van benne valami édes szomorúság, amit nem nagyon találtam meg más zenében. Humor, és valami groteszk is érződik minden egyes számból, legalábbis én így érzem. Ezért a számaikat ezer közül is felismerném. Emlékszem, amikor hallottam egy '87-es számukat, cím nélkül, azonnal felismertem. Na, ez egy unalmas topic, de azért még átfutok néhány együttesen, a teljesség igénye nélkül.

Mostanában második: 30Y... Nem kell magyaráznom, az előző írásomban regéltem róluk, talán sokat is.

Evanesence: Csaj jó hanggal, zene jó szöveggel. A szöveggről annyit mondanék még, hogy pontosan képes megfogalmazni olyan érzelmeket, amiket én csak érezni tudok. A hangulata akár az eső utáni, felhős, napsütötte égbolt, számomra legalábbis. Azt érezteti velem, hogy bármilyen fájdalmas dolog is történjen, a remény mindig ott marad: nem kell hinni benne, nem kell várni a csodát, de remény mindig marad. Zeneileg kissé unalmas, ha túl sokat hallgatom, a Chilivel ellentétben, ami számomra megunhatatlan.

Mostanában félretett kedvencek: Burzum, November's Doom. Azthiszem érthető, hogy annak ellenére hogy a lelkem kívánja, nem hallgatom a fent említett előadókat, tekintettel enyhén depresszív hangulatomra. Azon nem segítenek ezek a zenék, hiába jók.

Burzum: sötétzöld, fekete, ezüst. Olyan titkokhoz visz közel, amikről álmodni sem mernék. Egy sötét holdfényes erdő, ismeretlenség. Minden, ami a világból mára kiveszett.

November's Doom: Ezt egyszerűen csak jónak tartom, szép zenének. A maga módján.

Szóval lustaságommiatt most nem ajánlgatom, tukmálom a kedvenceimet rátok, csak elmentem ezt a bejegyzést, és leróvom egy régi tartozásomat.

 Ma egy igen kedves, szelíd, és úriembernek megismert barátom linkelt számomra egy dalt, vagy ha így jobban tetszik, egy számot.

www.youtube.com/watch

Gondolom ezt ismertétek, de ha nem, azért gondoltam, nem árt, ha mellékelem. 

Meglepett, hogy hogy történhetett meg egy ilyen zene a hátam mögött. Sokszor jött velem szemben, de én még egy kis fittyet is sajnáltam volna ráhányni. Nem tudom feldolgozni, hogy annyira sokszor hallottam róluk, de most először voltam képes meghallgatni egy számukat.

Úgy érzem, ez eléggé az én zeném, és mégis én mentem el mellette. De a lényeg: ilyen őszinte szöveggel nagyon rég találkoztam. Úgy éreztem pont azt az érzést fogalmazza meg, mind dallamilag, mind szövegében, amit én vagyok kénytelen megélni mostanság. De pont ilyen az élet, mint ez a zene, szomorúan vidám. Vannak amiken nem változtathatunk, azokat el kell fogadni, át kell lépni. És továbbmenni csak mosolyogva érdemes.

Azthiszem nagyon a szívembe zártam ezt a mikdzseggerfia-arcú, kissé lányos, de "azért a stílusa miatt járnék vele"-figurát, és az egész együttest, természetesen. Linkelhetem a kedvenc számommá választott készítményüket? Tudod, a hallgatás beleeggyezés...Te tudod...Na jó, hát legyen.

www.youtube.com/watch

A harmincipszilonról szólottam vala, a bogozd ki, és a Felhő című számaikról, konkrétan. Nem képletesen, konkrétan.
 

Tehát, szóval, izé. Jaj ne, nem éssel kezdtem...de mindegy, még folytathatom azzal. Azaz kezdhetem is azzal. Na, térjünk a lényegre. Szóval a rozmárok kommunikációs szokásai sokkal fejlettebbek, mint azt a 21. század biológiában viszonylag járatlan átlagembere gondolná. Vagyis izé... Igazából nem volt is netem az utóbbi napokban, újfent. Ráadásul valaki, aki nagoyn szeret, és azt akarta, hogy kevesebb perc hulljon ki a kezemből a számítógép előtt foglalatoskodva, feltörte nemes, szent és sérthetetlennek hitt msn regisztrációmat. Ami még hagyján, de én ezért töröltem a gépről, nem is egyszer, mert azt hittem a géppel, vagy a programmal van baj. De lássuk be, megérdemeltem, mert egyrészt túl sokat vakarászom a billentyűket, másrészt még mindig hülye vagoyk az informatikához. Ezért büntetést érdemlek, mert túl sokat használom ahhoz, hogy megengedhessem magamnak ezt az arcátlanságot. 

Úgyhogy, most várom hogy 76-an felvegyenek, addig unatkozom. :) Bár mivel többségüket lerázom, nem hiszem hogy keresnek, sőt azt sem, hogy emiatt össze fog törni a pici szivem.

Viszont, már két hete és egy napja, hogy nem láttam azt akit szeretek, emellett hat napja hogy nem is beszélek vele. Nekem ez soknak számít. Ehhez képest élek, és valamiért jó kedvem is van. Fasza lenne tudni, miért, akkor mindig szívnám, vagy árúsítanám. Vagy lőném, nem tudom milyen természetű eme varázslat. A lényeg hogy hat: élek, vidám vagyok, szuicid hajlamaim viszonylag kis mértékű önkárosításra korlátozódnak. (Még a Tokio Hotel hallgatásnál sem tartok, úgyhogy nem kell aggódni.) Viszont a házi piercingek száma nulláról egyre nőtt, vártlan sebességgel. Ezen kívűl, a nethiány, másik, legkedvesebb és legédesebb függőségem hiánya, plusz a háziőrizet a H1N1 miatt, sok egyéb érdekes tünetet produkált. Amiket nevezhetünk rajzoknak, gyöngycsipkekesztyűnek, szüleimmel való, úgynevezett "beszélgetésnek" és rendnek a szobában. Pedig csak egy hete vagoyk itthon. Bravoo. 

Emellett unalmamban sétálgattam egyedül, élvezve a természet társaságát. Ősz van, aminél rosszabb nem is lehetne, hiszen utálom ezt az elmúlás-vég-végzet-jódolgok-vége- rosszak-kezdődnek-hangulatot. De azért szép volt, és segített elfogadni, hogy valami jó elmúlt, vége van, és rosszak kezdődnek helyette. Annyira nem is rosszak, és annyira nem is kell elkeserednem. (Amúgy jó, hogy itt vígasztalgatom magam...bár igazából csak a nyugalmam igyekszem megosztani, túl sok ez így nekem. Talán még mielőtt megszülettem, akkor volt ennyi nyugalmam, és tisztánlátásom utoljára.) 

Minden megtörténhet, és az ellenkezője is, semmi nincs veszve, és semmi sem biztos. Csak élvezni kellene a pillanatot, és közben figyelni, hogy mindig építő jellegű tevékenységekbe follyak bele...mondjuk ez nem épp egyszerű.

Mint ahogy az sem, hogy értelmes gondolatokkal nyilvánuljak meg, miután egy egész hetet töltöttem egyedül az apámmal. A megőrülés nyugalma ez talán. :) VAgy talán nem. És (!!!SIKER) bocs mindenkitől ezért a bejegyzésért, mert értelmetlen és szar, de ilyen az élet...és most a Tiéd, kedves olvasó, legalább két perccel kevesebb értelmes és értékes pillanatot fog tartalmazni. MUHAHA.

Nem tudom meséltem-é már, de amikor én fáradt vagyok, rossz a kedvem, és jelentős mennyiségű csalódás és elkeseredés telepszik meg a lelkemben, kissé furán viselkedem. Ilyenkor vagy rettentő mély letargiába esem, de olyanba, hogy a lelkemből kisugárzó negatív energia megöli a madarakat, és a kisgyermekarcokon könnyeket fakaszt- vagy egyszerűen idiótává varázsol. Ma a második történés ment végbe. Ilyenkor nem bánom égetni magam, se másokat. De csak viccesen. Finoman. SÜN. Lefénykardoztam egy 30cm-es marcipánrúddal a járókelőket, casa bonitát énekelve, és SÜNT kiáltva az utcza emberének, hátha tanulnak belőle. De nem, ők még mindig közönyösek. Komolyan, hogy állhatja ezt meg valaki szó nélkül?

Hmm. A mai napomból kétség kívül nem sikerült kihozni a várakozásnak megfelelő történéseket. De sokkal több mindent ki lehetett belőle hozni, mint gondoltam. Talán jó úton haladok, ha el akarok engedni valakit igazából. Nem szó szerint... csak élek nélküle. Kellemetlen, talán kicsit unalmas, de igyekszem a személyisége hiányzó jegyeit a magaméba ültetni. Ha ez sikerül, akkor már nagy gond nem lehet. Talán sikerül is, hiszen az emberek kezdenek kedvelni, ami elég ritka, ha rólam van szó. Főleg úgy, mint a mai nap folyamán. Bocs a stílusért, álmos vagyok. Azthiszem kezdek elszakadni tőle úgy, hogy ugyanúgy szeretem. Elég érdekes, kellemes, és pozitív érzés ez. Mintha a függőséget a lehetőség váltaná fel, a korlátlan, végtelen lehetőség mindenre. Persze ettől még nem veszítem el jobban, csak végre felfogom, hogy amit látok benne, nem egyedüli, vagy megismételhetetlen. Hiszen még én magam is meg tudom ismételni valamilyen szinten. Eközben azt is megértettem nagy nehezen, hogy az életem lehetőségei nem merülnek ki az elkövetkezendő egy-két, vagy akár öt évben. Lehet, hogy most nem látom pár évig, az is lehet, hogy soha többé... De az is lehet, hogy egyszer még összefutunk, és addigra érdemes is lesz figyelnem rá, nem úgy mint most. Most is ott van, ami lényeges, de egyenlőre nincs értelme sóvárogni, mert csak egyedül szabadulhat ki abból, amiben van. Fasza, hogy ezt senki nem fogja érteni, de most nem érdekel :) Még akkor is ráérek majd reménykedni, úgy gondolom. Addig pedig haverkodom, és nem hagyom hogy ő legyen a világom. :) 

Na szóval. A mai napom várakozással telt. A várakozás pedig hiábavaló volt. De kihoztam a lehető legjobbat abból ami volt, a vágyakozásom romjaiból. Egész szépen összehoztam, hiszen jó kedvem van. :)

Megint nem volt net pár napig... De azthiszem ez a gond megoldódott, mert rájöttem, hogy lehet megjavítani, ha az a probléma lép fel, ami eddig. Hogy mit jelent, amit csinálok, nem tudom, csak azt, hogy segít.(Start, Beállítások, Hálózati kapcsolatok, Helyi kapcsolat, Javítás.) Egyébként, egyáltalán nem értek ezekhez az elektrontos izékhez, csak törvényszerű volt, hogy megtaláljam a megoldást: mivel a Windows összes lehetséges útvonalát bejártam mind kattintásügyileg, mind újraindításilag. Eltartott egy darabig, de megérte: megint rothaszthatom az agyam, és az internet áldásos létezésének köszönhetően másokét is. Mindenesetre azt hiszem kezdek jobban lenni, legalábbis a közönyösségem ismét az egészséges szintet verdesi. Igyekszem nem foglalkozni a körülöttem lévőkkel, sem a saját létezésemet körbeölelő, kiábrándító tényezőkkel. Ha ez sikerül, akkor csak az marad hogy süt a nap, és még mindig van valaki mellettem, mint mindig. Ha nem is akire számítottam, nem is akit szerettem volna. De ez már csak így van apró s jelentéktelen életecském tapasztalatai szernt: az emberek belépnek az életembe, aztán kissebb-nagyobb drámákkal eltűnnek, vagy csak egyszerűen kikopnak. A legjobb barátok, és az ellenségek ugyanúgy elfelejtődnek.

Azért érdekes jelenség, ha egyiküket megpillantod az utcán, teszem azt négy év elmúltával. Nem azért, mert annyit változott volna-hanem mert Te annyit változtál. Egész más a felfogásod, más az életed, és el sem tudod képzelni, hogy Te voltál aki megélte azt a multat azzal az idegennel. Akiben még mindig látod az egykori legjobb barátot, de hezitálsz, hogy köszönj-e, hiszen az ő világának (ezek szerint) sosem voltál olyan fontos része, mint ő a tiédnek. Érdekes volt: mivel már nem ismerem, nem járt fájdalommal, csak rámutatott, mennyire nem érdemes ragaszkodni semmihez, amikor úgy is változik. Adott emberek között, adott helyzetben kell boldognak lenni, mert nem változtathatsz, és mert úgy is változni fog. Talán az utóbbit nehezebb elfogadni. Nekem legalábbis. Vannak, akiktől nem bírnám elviselni, ha úgy tűnnének el a világomból, ahogy jöttek, nyom nélkül folytatva az útjukat. Össze akartam kötni az enyémet az övékkel, de azt hiszem ez lehetetlen. Mindenkit elveszítek. Már most, előre borzasztóan hiányoznak. Épp ezért elkezdtem ismerkedni, barátkozni, mindig épp azzal, akit mellém vetett az adott nap. Nem igazi, örök barátságok, hiszen azok nincsenek is...de jól éreztem magam. Ez a lényeg, és az, hogy majd ők is elsodródnak, és lesznek mások, és így tovább, és így tovább.

Visszatérve...Nem bírnám elviselni pár embertől, hogy csak úgy távozzon. Mivel az ő életüket se jogom, se hatalmam nincs befolyásolni, (ha lenne hatalmam, találnék hozzá jogot is...:)) , csak egyet tehetek: hagyom, hogy nyomot hagyjanak. Emlékeket, de ami még fontosabb: hagyom hogy megváltoztassanak. Akkor már sosem veszíthetem el őket, hiszen tanítottak valamit, és az már a részem. Velem maradnak, bennem. Másoknak olyan lehet, mintha maradnának, így csak én veszítem el őket, de nem tűnnek el, a hatás megmarad. És mi kéne több...

Kár hogy ez most fog megtörténni velem. Barátokkal még egyszerűbb felfogni, de azzal aki a legtöbbet jelenti nekem, nagyon nehéz. De remélem sikerülni fog, és tudok majd a folyóban játszadozni nélküle is. Úgy, hogy jól érezzem magam anélkül, hogy az egyetlen reményem az lenne, hogy újra mellé sodor a víz.

"Az ember sohasem teljesen önmaga, inkább kombinációja mindazoknak, akikkel valaha dolga volt."

Ha nem is akarsz kiszabadulni, akkor bezárkózom melléd. 

Pont olyan vagy, mint az első részeg csókom: megnyugtató, izgalmas, hazug, és édes...kár hogy nem vagy igazi. (Csak rád jobban emlékszem...)

Buszon utaztam hazafelé, pár látomás és eszméletvesztés kíséretében. Beteg vagyok. Eléggé... De nincs kedvem hozzá, úgyhogy nem veszem tudomásul. Rétest eszek tejjel: ilyen se volt még. De azért elég unalmas, nem?

Mindenesetre... fura hangulatot eredményez....Nem tudok aludni, nem nagyon eszem, beteg vagyok, és van okom a rosszkedvre. De nincs kedvem hozzá.

Eltűnésem oka a szent tékom akarata volt, az Ő útjai ugye kifürkészhetetlenek. Ha tudtam vona, se lett volna sok kedvem írni, mivel összevesztem valakivel, aki fontos nekem. Természetesen nekem volt igazam (mivel én én vagyok...és a saját szempontjából nézve mindenkinek igaza van...), de ennek ellenére bűntudatom volt, és félelmek gyűltek körém. Az ember néha azokat is szereti, akik nem értenek vele egyet. Néha... Azthiszem jobb, ha legközelebb nem foglalkozom semmivel ilyen mélységig, mert akkor megtalálok olyan igazságokat, melyek megkötik a kezem, és nem hagyják, hogy elfogadjam a barátaim tévedéseit szó nélkül. Elfelejtettem... szó nélkül nem kell elfogadni...de igenis el kell... Türelmesebbnek kellett volna lennem, mert ha ebben a helyzetben az én nézőpontom is volt az igazságközelibb, igazából tudhattam volna hogy lényegtelen maga a vita. Ő nem változik, én nem változok. Akkor meg fontosabbnak kellett volna lennie a barátság változatlanságának. De még nem késtem el. :)

Amúgy sose akarj arra ébredni, hogy épp hánysz. A legtöbb esetben a váratlanság vicces számomra-most nem volt.

Nem hiszek a szerelemben, csak érzem, azt hiszem. De tévedhetek. :)

Bály dö vély: holnap ötkor kelek :)

Nem biztos, hogy pontosan így hangzik ez az idézet, de aki jobban emlékszik rá fejből nálam, azt tisztelem annyira, hogy elnézem ha lenéz ezért. :) Mindenesetre, egy nem mindennapi élményben lehetett részem tegnap, amikor kómásan kitántorogtam a konyhába, az egészséges életmód jegyében joghurtot enni a vodkára. Fáradtan hazaérkezve nincs is ennél jobb, talán csak az, hogy találtam hozzá némi friss kiflit is. A meglepetés ott ért, a konyhában: anyám (meglehetősen festői kompozícióba rendeződve) kuporgott az asztal mellett a piros kisszéken, kezében nagyjából egy kissebb bogrács méretű, szintén piros lábossal, ami félig tele volt zsírral, és pecsenyedarabokkal. Ha mindez nem lett volna elég éjfélkor: egy evőkanállal kapargatta, és ette le precízen a zsírt a húsról. Azthiszem a párbeszédet szó szerint közlöm le, pont ahogy elhangzott(Ehhez úgysem adhat sem stílus, sem műveltség már többet...ráadásul nekem egyik sincs) :

" Anyu, te tényleg kanállal eszed a zsírt éjfélkor?

-A késről lecsúszott..."

Minden attól függ, hogy gondolsz rá. Mitől függ, hogy hogy gondolsz rá? Attól, hogy hogy akarsz gondolni rá. De hogy mitől függ az, hogy az ember a szenvedést, a nyugalmat, vagy a boldogságot kívánja-e megélni? Ezt nem tudom. Elég egy egész kicsi kimozdító erő. Mindegy melyik irányban történik ez a kimozdulás, szinte mindent eldöntő...néha, legalábbis. Mert ha már "benne vagy" élvezed, bármi is legyen. Akkor már nehéz kitörni. Meg aztán, minek.

De legalább nyugodt vagyok... bár, nem jött össze az ígért humorom. Talán mert ma elvileg jó napom volt. Szinte végig nevettem... De mire jó, ha csak ez marad utánna.

Előre szólok, bár kissé pironkodva: nekem humorom van! Ha nem tetszik, el lehet menni, de ne tessék elmondani senkinek, mert egyre többen megvetnek miatta! Ha egyszer nem leszek félelmetesen depressziós (most is épp egy sünt próbálok a szemhélyam alá tuszkolni, hogy jobban érezzem a világ fájdalmát) , akkor ígérem, megmutatom! Az lesz ám csak a móka és kacagás!

Vagy leírom az álmaim...mint novellákat, anno...rég kész, nem is egy, de mindek koptassam a billntyűket, ha csak az nézi akinek eldicsekszem vele, feláldozva a névtelenségem-az egóm növekedésének oltárán. (Azért jól esik, hogy a szüleim meg a bátyáim is azt mondták, nincs még egy ilyen az oviba!)

Ha egy helyzet megváltoztathatatlannak látszik, vagy-ne adj isten-az is, bele kell törődni. Nem kell azt hinni, hogy nem lehet másként: (attól egyébként is csak még jobban vágysz rá...), csak nem szabad tovább alapozni reményekre. Az áhított cél nélkül kell tovább folytatni a mindennapokat. Nehéz. Azt hittem, nem is lehet. Tévedtem. Egy idő után, szinte csak úgy mint ahogy a nap süt ki vihar után, elvonult a reménytelenség. Elvesztettem amit sosem akartam(ha csak ennyi lenne)... De most, nagyjából három hónap múltán megint boldog vagyok. Nincs okom rá, de arra sem, hogy ne legyek. Attól nem javul meg, nem változik semmi...akkor miért ne örülhetnék egy kis napsütésnek nélküle is?

Na mindegy, ezt csak úgy felismertem ma, ahogy éreztem a zápor illatát, ahogy friss szél hozott enyhülést délután... Fáradtan, de éberen nincs is ennél jobb érzés, maga volt a nyugalom. Mindig minden megy tovább.

Amitt talán legnehezebben bírtam, már szinte élvezem. Tudod, igazán rossz belegondolni, hogy minden nap egyforma: felkelni, munka, pihenés, alvás...felkelni, munka...stb. Értelmetlen. Várhatod a nyarat, a hétvégét, úgy is elmúlik. De rájöttem hogy tulajdonképpen ha választhatnék, se csinálnék mást. Mert végül is nem olyan rossz semmi, csak ha úgy is gondolod. Ha hasznosnak érzed, nem az. Ezeken kívül... Ezeken kívül ma nincs semmi egyéb a fejemben.

Talán csak annyi, hogy ma azzal játszottam, hogy visszagondoltam minden jóra, amit nélkülöznöm kell a jövőben, és tényleg jó érzés volt, ahogy áthullámzottak az erős, de vegyes érzelmek rajtam. Kezdem érteni miért is szeretnek szenvedni oly sokan ahelyett hogy megoldanák a problémáikat: mert jó. Bár önzőség azokkal szemben akik segíteni akarnak....ja, és ma láttam egy kisgyereket. Fura az érdeklődés: amikor pont olyan voltam mint ő, matricák, és egyéb kisgyerekek látványa volt minden. Most meg semmi. Pedig szerintem jó lenne...Pár dragonball résszel elfeledném minden bajom. Milyen egyszerű is nekik...De ki cserélné le a világról alkotott, változatos, bonyolult, tökéletlen és mérgező képét a tökéletességért és a tudatlanságért? Tudatlanul végül is csak boldog lennél, nem tudnád hogy tudatlan vagy...(A tökéletes élet receptje...vagy csak a boldogé? Mi különbség?) Nehéz választás, de ez az eset sok mindenre kivetíthető. Most semmire se fogom, mert meghalok egy forró kakaóért. Az ország jelen politikai és gazdasági helyzetében nincs más, ami megnyugtathatna.

Búcsúzóul: (nekem segített egy problémámban, és ma láttam is a hatását: szemtől szemben állt velem eme mondás, és szinte köpte rám a szavakat: "Ugyehogy ugye, megmondtam!")

"Ha nem tudod jól csinálni, próbáld meg élvezni hogy tosszul csinálod!"

Ami kell, vedd el, ha nem megy, csak felejtsd el.

Sose félj a mélységbe nézni, mert ott bármit megpillanthatsz. Csak az ürességtől fordítsd el a tekinteted, mielőtt beszippanthatna.

Szeretheted te bármennyire a fényt, az árnyékod az, mi mindig elkísér.

Ha azt hiszed, tényleg szeretsz valakit, meghalnál érte. Ha tényleg szeretsz valakit, csak érte élsz: pont úgy, hogy azt add neki, és csak azt, amire szüksége van.

Egyébként is: csak addig gondolhatsz rá, amég élsz. 

Jó felismerni, hogy a szerelem boldogságát és gyötrelmét senki nem veheti el Tőled. Még az sem, aki visszautasít. Hiszen érzed, tőle függetlenül-ha akarja ha nem. 

Mindig itt leszek, ha keresel, de soha máskor. Mivel a barátod vagyok.

Ez volt a mai termés. Zárógondolatnak valami értelmes: (nem én találtam ki...megnyugtat, igaz?)

Soha ne add fel! Csak ha van rajta elég bélyeg!

Na, ez sikerült. Valamennyire: Egyáltalán nem olyan, amit szépnek látok, de ennél több energiát nem pazarlok rá. Még meg kell rajzolnom az óvónéninek az őszi erdőt, különben nem kapok holnap csokit, se matricát. Nagyon hajtok rá.

De azért még van kedvem írni. Például arról, hogy milyen furcsa, hogy az emberek (akarva vagy akaratlanul) rendszerezik, kategorizálják az érzelmeiket. Általában hibásan. Van olyan, akit csak gyűlölsz, vagy csak szeretsz? Vagy épp, a barátság. Mindenkinek mást jelent, és amég nem nézel az illetőbe, nem láthatod. Sőt, még azután sem. Mert mindenki más mélységekben éli meg, és ami neked fájdalom, vagy szerelem, vagy szeretet-neki épp hogy a felszínt karcolja. Máskor olyan emberekkel találkozok, akiket egyszerűen nem értek. Alig ismerem, és segít. Lenne oka a gyűlöletre. De mégsem árt, pedig megtehetné. Magamat ismerve nem bíznék benne, de őt ismerve igen.

Nem érthető, de ennél többet nem tehetek. hidd el fejben még jól hangzott. A lényeg mindenesetre az, hogy mindenki másképp fogja fel a világot, és benne önmagát. Ezért ha te elhelyezed őket a magadéban, biztos, hogy tévedni fogsz. Talán megértheted, kiismerheted őket, és a saját rendszerüket, világukat. Talán nem is kéne törekedni rá, hogy tudj bármit is. Akkor legalább nem tévedsz.

Talán a leg szemléletesebb példa az én lebegésemre a következő gondolat: Tegyük fel, hogy amit te pirosnak látsz, az másnak a kék. Más kéknek látja az almát, a pipacsot. A kék színt egész életében mindenki pirosnak hívta, ezért ő is annak nevezi. Honnan tudod, hogy nem így van?

Na én így vagyok mások érzelmeivel, és úgy veszem észre mások is az enyémekkel. Az is lehet, hogy igazuk van, és tényleg kék. De én nem hiszem.

És (bár tudom, tudom jól hogy nem kezdhetem ezzel a szóval!) ekkor jöttem rá, hogy teljesen felesleges az érzelmekkel foglalkozni, kimutatni őket, megosztani őket másokkal. Nekünk szólnak, a mi saját jelrendszerünk. Talán jobb ha nem okozunk velük kavarodsát, és csak szép csendben, belül megéljük őket. Emlékezünk, felejtünk. De néha jó kimutatni őket, mondjuk egy ilyen helyen. Ahol nem furdalgat a lelkiismeret, hogy "kifelé" érzek, másoknak, mint sok fiatal, akik szeretnek fürdőzni a szenvedésükben, vagy a szerelmükben. Sosem értettem, de azt hiszem ebből merítenek energiát. De ezzel kiszolgáltatják magukat, aztán később az érzelem kihül, ha nem élik meg mélységeiben, csak "magasságaiban"...Amikor ezt egy jó barátom (vagy inkább segítő ismerősöm... bár büszke lennék egy ilyen ember barátságára) mondta nekem, nem hittem benne, de tévedtem. Sokszor élek ezzel az alkotmányos jogommal.

Hogy blog jelleget adjak ennek az irománynak: ma hét órám volt, és elfáradtam. Bár, az utolsó órai munkám egy A4-es lap, ami a feléig van írva angol, sátánista feelinges szövegekkel, méghozzá úgy, hogy minden egyes betűt egy tűvel szúrtam a lapba. Blackmetalra tetováltam a társadalomismeret füzetem, ha úgy tetszik. Valahogy illett a képbe, bár nem vonzódom az ilyen céltalan dolgokhoz többé. hogy mi lenne jó cél? Lenne tippem, de azért szeretném tudni...

Szeretem a monti pálytont.

Ha nincs vesztenivalód, az élet értelmetlen...és szép. Szerintem legalábbis.

Azt hiszem ha a regisztrálás nehézségein átestem, beavatott lettem. Mindenbe. Ami ilyen hosszadalmas, az mindenre feljogosít. Mindenre. Leginkább arra, hogy írjak. Ezzel élnem kell, ha egyszer megharcoltam érte...

Hangzatos dolgot is mondhatnék, miért álltam neki blogolni, mint a nagymenők. De az igazság hogy csak azért, mert nem tudom, hogy kell honlapot készíteni, és "önkifejezhetnékem" van mostanság. Méghozzá azért, mert egyre inkább elszakadok mindentől-egyáltalán nem rossz értelemben-azthiszem.

Ez a blog igazából azt kívánja bemutatni, milyen érdekes, néha vicces a mindennapi evickélés ebben a világban, ha nincs "miért", és nincs "miért ne". Persze néha van miért, és akkor harcolunk, vagy ha úgy kívánja a sors, elengedünk és remélünk.

De néha csak iszunk, és éneklünk.

...Most széppé, és hangulatomnak megfelelővé varázsolom a blog kinézetét (ha nem áll utamba az informatika és a windows csodája) , aztán írok olyat is, ami érdekes. Nekem legalábbis. A többi a Te bajod, kedves olvasó. (Mondtam én, hogy inkább játsz a gyerekkel, mondtam én, méghozzá milyen előre!)